6 hetesen magatokhoz vettetek, sokat
játszottam a gyerekekkel és nagyon boldog voltam Veletek. Ahogy nőttem,
egyre nőtt a mozgásigényem és vele együtt az étvágyam is. A gyerekek nem
akartak velem játszani, ha odamentem egy simiért, sokszor még belém is
rúgtak. Aztán egy nap beültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam,
végre hónapok óta először látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg. Eldobtátok a
labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem Ti már sehol sem
voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között, labdával a
számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is
gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem. Hirtelen
egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni.
Nagy nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok menni, de nem
sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt és féltem. A
labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy visszajöttök
értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg segíteni. Több
órás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a vérrel és a
sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a kocsihoz,
amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki 15perce
ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a labdámat,
mikor elaludtam. Az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám kétségbeesett
zokogása volt. Már nem félek, nem fázom, és nem fáj semmim sem.
Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit...
Még mindig élhetnék?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése