Örülj annak, ha hibáztál, mert legalább választottál. Mertél lépni,
még ha nem is sült el jól, örülj, mert megélted a lehetőséget, nem
féltél, hanem egyszerűen éltél. Örülj neki, mert sokan csak nézik, ahogy
elúszik mellettük az élet.
Valld be, nem az hiányzik neked, hogy valaki azt mondja: szeretlek, vagy
hogy közhelyekkel halmozzon el, hanem az érzés, amikor szétfeszíti
minden porcikádat, amikor azt érzed, hogy szinte bármire képes vagy,
amikor a szíved már nem viaskodik a józan eszeddel, egyszerűen csak
átadod magad a pillanatnak és egy perc alatt megérted, hogy mi hiányzott
eddig az életedből. Az érzés, amikor 2 méterrel a felhők felett vagy.
A csoda nem az út végén köszön vissza rád, hanem az úton. Bármikor
megveregetheti a vállad és a kezedbe adhatja neked a választás kulcsát,
azt, ami jobbá teheti a mindennapjaidat. Csak élned kell vele, élned
kell mindennel, ami azért került az utadra, hogy valamire rávilágítson.
Ha pofon, hát legyen pofon. Kibírod. De ha csoda, ha szerelem, ne menj
el mellette.
Emlékezz arra, hogy miért vagy életben. Hogy szeress, hogy szeressenek,
hogy rátalálj, hogy rád találjanak. Annyira könnyű száműzni az embereket
az életünkből, belefeledkezni valakibe és várni a csodára, hogy ránk
leljen. Könnyű hagyni az életet, hogy elillanjon mellettünk és nézni
azt, hogy mi nem tettünk semmit azért, hogy valami változzon. Hagyni
mindent, hogy alakuljon a saját medrében, de ha változhatna ellenállni.
Pedig ezért vagyunk. Ezekért a pillanatokért. Ilyen az élet, változik és
változtat.
